Ecsődi Ákos, iskolánk egykori rajztanára a dunántúli Pusztaalmás–Naszályon született 1902. december 27-én, és 8 éves koráig Almásfüzítőn élt. „Tipikus Kárpát-medencei ember vagyok. Magyar, északi, délszláv, gall, vagyontalan kis egzisztenciák, értelmiségi elődök halmazából eredt, nyers természetű, irodalomról, festészetről álmodó vasúti hivatalnok apám és égő szellemű anyám… Másodszülött fiúként jöttem a világra.” – írja a festő halála előtt nyolc évvel megfogalmazott önéletrajzában.
Önarckép (1953) 43×49, olaj
1910-től Budapesten élt, ahol 1921-ben érettségizett, majd 1921-től 1927-ig a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Negyedévesként már Csók István tanársegédje volt, továbbképzősként pedig két évig saját műteremben dolgozhatott. Már főiskolásként kétszer elnyerte (1922-ben ötezer korona, 1923-ban százezer korona értékben) a Szinyei Társaság ösztöndíját. Önéletrajzában így nyilatkozik tanárával való kapcsolatáról: „Csók István szeretett engem”. Az Újság című lap szerint: „Csók István növendékei közül Ecsődi Ákos a legkülönb”. 1925-ben tanári oklevelet szerzett. 1927-28-ban fél évet Párizsban töltött a Szinyei Társaság ösztöndíjával, 1928-ban és 1930-ban az Ernst Múzeumban szerepelt alkotásaival.
A Piroskalapos nő (1926) című festményét Szinyei díjjal tüntették ki. A New York-i, chicagói magyar kiállításon Aba Novák-, Czóbel Béla- és Vaszary János-képek mellett szerepeltek művei. Ebben az időszakban festészetére Szőnyi István, Vaszary János és Csók István művészete hatott. A KÉVE és az Új Művészek Egyesületének tagjaként részt vett a csoportok kiállításain, és rendszeresen szerepelt a hazai tárlatokon.
A harmincas évek elején készített alkotásait aprólékos festői módszer jellemzi. Ekkor festette a szürrealizmushoz közelítő A budapesti déli vasúti összekötő híd (1932) című festményét, amely a Gyöngysoros hölggyel és a Párkákkal(1933) a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.
Az 1935-ben festett Gyöngysoros hölgy (Jeney Istvánné arcképe) című képe Mezei Ottó szerint korának egyik európai viszonylatban is számottevő reprezentatív darabja. Ezen a festményen a fontos szerepe van a dekorativitásnak.
Az 1975. augusztus 15-én írt önéletrajzában így ír művészi hitvallásáról:
„Már nem elégített ki a jelenség könnyed, impresszionisztikus, szép festői megfogalmazása. A pillanat varázsát, a megvalósítás hirtelenségét fölváltotta képeimben a mindent átfogó festői igazságra és fejleszthető munkamenetre való törekvés. Tudatossá váltam, sok munkát adtam képeimbe. Egyesek tévesen a római iskolába sorolnak, pedig nincs hozzá semmi közöm. Megértettem a környező világot, megértettem, hogy a régi társadalom extatikus hanyatlásával együtt jár a művészet elemberietlenedése, szétesése, közérthetetlenné válása. Tudom, hogy az érvényesülési verseny hozta az alkotások mind kirívóbb megjelenését, a gyors, pergő stílusváltozásokat. A megértés kulcsa egyszerű: az alkotói lelemény kiemeli a mű valamelyik összetevő elemét: színt, vonalat, formát, időt, lendületet stb., s öncélú stílussá teszi. Kényelmesen elejti a teljességet, közérthetőséget, de magára vonja a figyelmet. A zseniális kitaláló stílusát nem nehéz követni, idegfáradságtól, töprengő munkától menti magát a festő, a mű azonban elveszti a gondolat és a kivitelezés kötelező humánumát, értve alatta az agyvelő építő hivatásának érdemét.
Merkantil képek festésével nem akartam boldogulni, legtermészetesebb segítő a diplomám volt életem megoldására. Mikor már elég erősnek éreztem magam, tanárrá lettem 32 éves koromban.”
1934-37 között a budapesti Werbőczy István Gimnáziumban művészi rajzot oktatott, és 1940-től tizennégy évig pedig Makón élt és – az akkori nevén – a Magyar Királyi Állami Csanád Vezér Gimnáziumban tanított. Ebben az évben kezdett tanítani a gimnáziumban Sinály Károly is, akivel szoros baráti kapcsolata alakult ki ugyanúgy, mint az előző tanévben ide helyezett Kertész Antallal és Hetvényi Lajossal. „A négyes baráti körnek Ecsődi Ákos volt a legkiegyensúlyozottabb tagja.” – írja Dr. Tóth Ferenc
Így ír erről az időszakról a festő:
„Tizennégy évig dolgoztam Makón, heti hat napot az ifjúsággal. Szakadozott lehetőségekkel és vasárnap festettem, Makó volt festői megmaradásom próbaköve. Makói földön szétterülő, sarjasztó és gyűjtő szorgalom atmoszférájában a múzsák félénken hagynak lábnyomot, de szerettem Makót, mert emberi önállóságot adott, és megerősített festői törekvésemben.”
Alkotásaival az (1947-es és 1949-es) helyi és a szegedi kiállításokon szerepelt, előadásokat tartott, szakfelügyelő volt. Csanád megye képzőművészetéről is írt tanulmányt. Megtervezte a gimnázium második címerét, ahol piros sisakban ábrázolta a hős vezért.
„Mintha a Gulácsy képek valamelyik megelevenedett figurája járt-kelt volna közöttünk a rajzteremben, aki nemhogy egy hangos szót nem szólt, de még halkat se soha. Szelíden és némán, angyali csöndben jött-ment, s élt a rajzórákon kívül, egy szót sem ejtve arról, hogy ő festő, s régi, vagy ha olykor ecsethez nyúlt újabb képeit sem mutogatta…csak később tudtuk meg, hogy ki volt, ki élt közöttünk…” – gondol vissza rá Domokos Mátyás: Emlékszilánkok egykori iskolámról és tanáromról című írásában.
A makói közönség és diákjai a Józef Attila Irodalmi és Művészeti Társaság által 1947-ben a kereskedelmi iskolában rendezett kiállításon láthatták tizenegy olajképét.
Képeit a Csanádi Kalendáriumban is közzétették.
1952-ben megszüntették a gimnáziumokban a rajzoktatást. Két évig általános iskolában tanított. 1954-ben „méltányolt családi körülmények miatt” Budapestre helyezték, ahol 1968-ig tovább folytatta tanári munkáját, és itt alkalmazott grafikai tevékenységgel egészítette ki keresetét.
1975-ben a József Attila Múzeum meghívására 16 képét kiállításon mutatta be Makón. A kiállításra készült kiadványban Dr. Tóth Ferenc így ír Ecsődi Ákosról:
„Mint festő sohasem a látványt örökíti meg, inkább annak elvont fogalmát. Általános festői igazságokat keres, a teljességet kívánja megragadni, így bizonyos mértékig a metafizikus látásmód is hatással van rá. Munkáira a rendkívüli igényesség és műgond jellemző. Befelé élő és gondolkodó ember, filozófikus mélységű, töprengő egyéniség. A hozzá eljutó disszonáns hullámokat, feszülő konfliktusokat humanitárius életbölcseséggel oldja fel a szépség és az összhang érdekében. Ezt sugározza kellemes, halk személyisége és egész festészete.”
1987-ben Budapesten a Fővárosi Művelődési Házban és a Fészek Klubban, majd 1996-ban az Árkád Galériában volt önálló kiállítása.
2003. május 3-án, születésének 100. évfordulóján, Makón a festő, rajztanár tiszteletére ünnepségeket rendezett a város.
Szakmai díjak sorával ismerték el művészetét (Szinyei-díj, a Szinyei Társaság ösztöndíja, a Nemzeti Szalonelismerő oklevele, Nemes Marcell-féle külföldi utazási ösztöndíj). Tanítványok sorát indította el a művészeti pályán: Szilvásy Nándort, Ábrahám Rafaelt és Szekeres Istvánt.
Halála előtt nyolc évvel alkotói pályáját mintegy 150 festmény jelentette. Ma ismert képeinek száma alig haladja meg az 50-et.
1983. szeptember 5-én hunyt el Budapesten. Temetésén pesti tanítványa dr. Samu János így köszönt el mesterétől:
„Életeddel, munkáddal előbbre vitted az emberi kultúrát. Bennünk és műveidben élsz tovább.”
Ecsődi Ákos emléke a makói gimnáziumban
Az ezredforduló a makói József Attila Gimnázium életében nagy változást hozott. Egy évig tartó felújítás után 2000 augusztusában egy megszépült épületet vehettünk birtokba tanítványainkkal. A rajzterem életében is jelentős változás következett be, hiszen az évtizedek óta már jól megszokott második emeletről új helyszínre költözött. Új évezred – új helyszín – új szellemiség, ugyanakkor a múlt tisztelete, értékeinek ápolása.
Ezeknek a gondolatoknak a jegyében neveztük el az új szaktantermet Ecsődi Ákosról. Különleges érzés számomra, hogy a festőművész, Csók István tanítványa, majd tanársegédje 1940-től 1952-ig iskolánkban tanított, amely akkor a Csanád Vezér Gimnázium nevet viselte. Alkotásaival helyi és szegedi kiállításokon szerepelt, szakfelügyelő volt, előadásokat tartott. A magyar szépségeszmény ápolása a gimnáziumban című előadásában, amelyet 1943 decemberében tartott a szülőknek, hangsúlyozza a tudományok mellett a művészet fontosságát: „A cím annyit jelent, hogy kitárom az iskola öreg, zárt falait, és a szülők látják fiaikat és leányaikat munka közben. Látják, amint mély és valóságos élettel összefüggő tudományokba merülten magukba szívják a szépség melegét és egyesül bennük az élet minden komolysága az értelem és érzelem kiteljesedésével.” Később megfogalmazza, hogy „Minden tantárgy, azonban, akármennyire is elvont vagy reális, 3 törvényt zár magába:
1.) Szüksége van rá a művelt embernek.
2.) Minden kapcsolódik egymással.
3.) Az ifjú szelleme mindegyikben nemes célt és eszményt talál, ha jóravaló.”
A tanterem névadását követően ellátogatott intézményünkbe Lehelné Ecsődi Judit, Ecsődi Ákos leánya. A vele való első találkozás úgy hatott rám, mintha már régen ismertük volna egymást. Nagyon közvetlen volt, nagy szeretettel fogadta az új tanterem látványát. Ekkor kaptuk tőle az első ajándékot, a Női portré másolatát (szénrajz).
Az ő lényének és a vele való beszélgetésnek a hatására felidéződtek bennem azok a mondatok, amelyeket édesapámtól hallottam rajztanáráról: „Nagy szeretettel foglalkozott a diákokkal”. „Nagyon csendes, aranyos ember volt”. „Olyan finom lelkű volt, soha senkire nem haragudott”. „A legnagyobb diákcsíny esetén is megsimogatta a nebuló fejét és azt mondta neki: „Mókuskám!”
Ecsődi Ákos
(Minden bevégzett munkám…)
„Minden bevégzett munkám halmán rejtve a bánat
ott ül. Magasba! Szárnyam szélén csillan a kék ég,
tervem, minden hatalmam végét vetni a vágynak.
Vesszen a cél és szállok, szállok, látom a békét,
eget, már vár a túlsó, boldog révnek a fénye, de ívemet a lét áttetsző héja akasztja.”
Következő találkozásunk Ecsődi Judittal 2003. május 3-án volt, amikor Ecsődi Ákos születésének centenáriumán a gimnázium homlokzatán emléktáblát avattunk a festő tiszteletére. A bevezető fuvolaszót követően Keats Óda egy görög vázáhozcímű versét hallgattuk meg. A festő önéletrajzának részletei után Domokos Mátyás méltató szavait olvasta fel a gimnázium egyik diákja. Fuvolaszóval, majd Dr. Tóth Ferenc méltató szavainak felolvasásával folytatódott a gimnázium műsora. Gauter Művészet című verse zárta a visszaemlékezést. Dr. Buzás Péter polgármester köszöntőjét Szekeres István grafikusművésznek, Ecsődi Ákos egyik makói tanítványának avatóbeszéde követte, majd a művész úr leleplezte az emléktáblát. Ebből az alkalomból Judit édesapja festményei közül a csodálatos Önarcképet ajándékozta iskolánknak.
Az emléktábla avatását követően a József Attila Múzeumban a művész alkotásaiból emlékkiállítás nyílt. A kiállítást Lator László Kossuth-díjas költő, a festő tanítványa nyitotta meg. A kiállítást Dr. Tóth Ferenc és Jámborné Balog Tünde rendezték. A festő emlékének megőrzésében nagy szerepe volt a tanítványoknak, Dr. Tóth Ferencnek, Szilvásy Nándornak és Jámborné Balog Tündének, aki a 2003-as kiállítás szervezésén túl a televíziós riportban is aktívan közreműködött. A tanítványok hálájáról és emlékképeiről szól a Marosvidék 2003. áprilisi száma.
2010. május 8-án, a Városnapon a Hotel Korona nagytermében találkoztak – a korábbi hagyományokat követve – a Makóról elszármazottak. Ekkor Ecsődi Judit elhozta édesapjának Tanárok című festményét, amelynek reprodukciója mintegy évtizede már látható a gimnázium tanári szobájában. Most az eredeti alkotást ajándékozta iskolánknak a festő lánya. A mű a rajzteremben kapott helyet. Az ajándékozásnál jelen volt Erős Eszter, Ecsődi Ákos unokája is.
Tanárok 1945
„1940-ben két új tanár érkezett a gimnáziumba: Ecsődi Ákos és Sinály Károly. Az előző tanévben ide helyezett Kertész Antallal és Hetvényi Lajossal is szoros, baráti kapcsolat szövődött. Négyőjük közül Sinály tanár úr állt a valóság talaján; ő csodálatos, rigolyák nélküli, kiegyensúlyozott ember. Hetvényi Lajos különc volt és bogaras, a zseni és az őrült benyomását keltette. Eötvös kollégista volt és a francia szimbolista líra szerelmese. Orra formája miatt Tapírnak csúfoltuk. A Kassáról idehelyezett Kertész Antalnak kiváló szaktudása miatt nagy respektuasa volt előttünk. Hórihorgas termete, görbe testtartása miatt Gamónak neveztük.”
Dr. Tóth Ferenc: Ecsődi Ákos, a lágy színharmóniák mestere,
Makói képzőművészek – Képzőművészek Makón, Bába kiadó, Szeged 2010.
A festő-pedagógus jelentőségére utal a tanítvány Domokos Mátyás Elmaradt találkozás című írásában (a Marosvidék című folyóirat egyik korábbi számában):
„A kamaszkorban „a hagyma fővárosában” ugyan mi ébreszthetett volna bennem, bennünk érdeklődést a képek, fogékonyságot az igazi festészet iránt, hiszen képet névtelen vándorgiccsőrök és házaló ügynökök jóvoltából is csak néha-néha láthattunk”.
Mi, a makói gimnázium jelenlegi tanárai, diákjai szerencsések vagyunk, hogy igazi műalkotások közvetítik nap, mint nap a múzsák üzenetét. Érzékenységre, pontosságra, harmóniára tanítanak bennünket egykori rajztanárunk, Ecsődi Ákos alkotásai. Önarcképén (1953) látható nyílt tekintete figyelmet követel, komolyságot sugároz, színvilága ünnepélyességet közvetít, lágy tónusátmenetei páratlan szépségűek. A tanteremben a tábla mellett elhelyezett Tanárok (1945) című olajfestménye a pedagógushivatás két fontos területét mutatja – a tudást átadó (balodalon: Hetvényi Lajos) és a filozofikusan elgondolkodó (jobb oldalon: Kertész Antal) emberét. A művésznek a Képzőművészeti Főiskolán készített szénportréja igazolja, hogy a tökéletes műalkotásoknak a precíz rajztudás, a jó tanulmányrajz az alapja.
Köszönet mindezekért a nagylelkű, melegszívű Ecsődi Juditnak, akinek nehéz lehetett megválni ezektől a folyamatos nyugalmat és töltekezést adó alkotásoktól. Amit ígérhetünk neki és lányának, az az, hogy édesapja emlékét méltó helyen és tisztelettel ápoljuk.
Kocsisné Maráczi Margit
vizuális-és környezetkultúra, földrajz,
mozgóképkultúra és médiaismeret szakos tanár
